Akinek Zendaya fogja a teniszütőjét, nem tud többé a játékra figyelni
Amikor Luca Guadagnino nagysikerű filmjét, a Szólíts a neveden-t annak idején az év legszexibb filmjének kiáltottuk ki, már sejtettük, hogy az olasz rendezőnek jelenleg nincs vetélytársa az érzéki filmek versenyében. Ha van vezérfonal, amely összeköti a kilencvenes évek végén indult rendezői pálya különböző darabjait iskolai nevelődési történettől egy szenvedélyes úriasszony portréján át a szabadság ízébe és egymásba belekóstoló kannibálok road movie-jáig, az éppen a vonzódás természetére irányuló, kielégíthetetlen kíváncsiság.
Innen nézve szinte törvényszerű, hogy Guadagninónak el kellett jutnia a sportfilmekig, ahol a fizikai sérülések nemcsak karriereket, hanem személyiségeket törnek ketté, a nagy riválisok pedig olyan intenzív, kölcsönös függésen alapuló viszonyt alakítanak ki egymással, amely rokon a mindent elsöprő szerelemmel.
Kik hát a szerelmeseink a Challengersben? Három szép reményű teniszező, akik első találkozásukkor még nem tudják, melyikükre vár világhír, és melyikükre a pénzdíjas versenyek vigaszágán felvehető, csekélyke fizetés. A film címe is egy ilyen nevenincs versenyre utal, valami autószerelő-műhely által szponzorált haknira, ahol a történet jelen idejében mindössze edzésként indul el Art, a sztárjátékos, míg a levitézlett Patrick számára ugyanez a megmérettetés az anyagi túlélés lehetőségét jelenti. Meg azt, hogy revansot vegyen Arton múltbéli sérelmeiért.
A Challengers, ahogy az a sportfilmes műfajban megszokott, kettejük döntő összecsapása felől tekint vissza a múltjukra és régi barátságukra, amit nyilvánvalóan egy nő tett tönkre. Tizenhárom évvel korábban ismerték meg a mindkettejüknél tehetségesebbnek mutatkozó Tashit, és mindketten beleszerettek. A nő most Art felesége és edzője. Hogy milyen érzelmi kanyarokon keresztül jutottak idáig, és kanyarodnak-e még máshova, arról szól a film.
Luca Guadagnino szerint nem létezik, és rendkívüli meggyőzőtehetségét bizonyítja, hogy a Challengers végére tökéletesen egyetértünk vele, noha korábban sem Steffi Graf, sem Rafael Nadal nem szerepelt nedves álmainkban. Ami Guadagninónál korábban a Melissa P.-ben egy hajkefe volt, a Szólíts a neveden-ben pedig egy illetlenül kezelt sárgabarack, vagyis a vágy fétistárgya, az most a márkás ütő és az átizzadt teniszpóló. Alig ismerünk olyan mai rendezőt, aki ennyire sikeresen tudná lefilmezni a hétköznapi tárgyak erotikáját. Az európai művészfilmben régebben Pedro Almodóvar és Claire Denis is nagyon értettek ehhez, ma viszont érzékivé tett tárgyakban Guadagninónak nincs párja.
Ahogy Almodóvar és Denis, Guadagnino is a vágy filmese, a vágy műfaja pedig a melodráma. Pedig Art, Patrick és Tashi szerelmi háromszögtörténete alakulhatna másképp is. Lehetne sportvilágba helyezett romantikus vígjáték – hogy is mondta csak az a modoros, húsz évvel ezelőtti magyar cím? Szerva itt, szerelem ott? –, és lehetne az Idegenek a vonaton-ra visszamutató, hitchcocki teniszthriller, a hősök ugyanis olyan kegyetlenül bánnak el egymással, hogy a gyilkosság sem volna meglepő fejlemény.
Nevetni leginkább Patrick szánalmas, de öniróniával kezelt kísérletein lehet, hogy a felszínen maradjon: az őt alakító Josh O’Connornak, aki legutóbb A kimérában is elveszett lélekként bolyongott, ez a svihákság hozzátartozik az alkatához. Talán Patrick a legelvtelenebb szereplő a háromból, mégis ő a szíve-lelke ennek a történetnek, mert Art és Tashi az elbeszélés jelenében Art karrierjére összpontosítanak, az érzelmeiket háttérbe szorítják.
Guadagnino viszont tesz róla, hogy a jócskán túlnyújtott, több mint kétórás játékidő végére Art és Tashi is földhöz vágja az ütőt, szó szerint és átvitt értelemben is. A múlt és jelen közötti, a tetőpontokra (szettlabdákra?) időzített váltások, Trent Reznor és Atticus Ross dübörgő technója meg a belassított szuperközelik éppen úgy az érzelmi húrok túlfeszítéséhez, az indulatok elszabadulásához vezetnek. És persze a szexhez, amire mindhárom hős kitartóan vágyik, de leggyakrabban – szerencsére nem kizárólag – a pályán kénytelenek csillapítani gerjedelmüket.
Ha Guadagnino a tenisz erotikájáról akart filmet készíteni, akkor kétségtelenül elérte a célját. Ehhez viszont sok lesz a 130 perc, mások az ilyesmit egy reklámfilmben is meg tudják fogalmazni. Ám a Challengersben szó van még az egyenlőtlen, szadisztikus kapcsolatokról, amelyek úrnője ebben a történetben Tashi. Tashi talán soha nem bocsátotta meg a két fiúnak, hogy ők nem szereztek a karrierjüket romba döntő sportsérülést, és ezért bünteti őket. Ez csak spekuláció, mert a nőről derül ki a legkevesebb, és ezen különösebben a valódi sztárjelenléttel bíró Zendaya sem tud változtatni, azon kívül, hogy vélhetően rokonszenvesebbre formálja a hősnőt, mint amilyennek a színdarabjaival és vicces YouTube-videóival nevet szerzett Justin Kuritzkes forgatókönyve ábrázolta.
A szerelmi háromszög harmadik csúcsán Art áll, akit a Steven Spielberg-féle West Side Storyban megismert Mike Faist alakít.
Persze ő sem csúnya, inkább olyan anti-hollywoodi módon fess, mint amilyen William H. Macy lehetett fiatalon (ha láttuk volna valaha fiatalon William H. Macyt). Ez a tehetséges balek egy pókasszony hálójába került, vagy nem is olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát?
Újabb rejtély, amely Guadagnino formai bűvészkedése következtében végeredményben csak mérsékelten lesz izgalmas. Az állandó képi és zenei lüktetés ugyanis elvonja a figyelmet a karakterekről. Ahogy haladunk a mindent eldöntő labdamenet felé, egymást érik az érzelmi-érzéki csúcspontok. Idővel meggyengül a hatásuk, eszünkbe juttatva, hogy általában azért nem a maratoni hosszúságú teniszmeccsek a legizgalmasabbak. De rendezői aránytévesztés ide vagy oda, a Challengers felajzott teniszezőinek világába mámorító érzés alámerülni. Ne lepődjünk meg, ha a film után úgy osonunk be a plázamozi mellett található sportszaküzletbe, mintha szexshopba érkeznénk.
Challengers (2024), 130 perc. 24.hu: 7,5/10.
The post Akinek Zendaya fogja a teniszütőjét, nem tud többé a játékra figyelni first appeared on 24.hu.
