William Shakespeare legismertebb tragédiája, a Rómeó és Júlia Veronában játszódó történetét mindenki ismeri, köszönhetően annak, hogy a már az író életében rendkívül népszerű darab az elmúlt több mint négyszáz évben ezernyi színpadi feldolgozást élt meg, sőt, nemcsak a színházakban, de az operaházakban, illetve a filmvásznon és tévéképernyőkön is rendszeresen feltűnik.
A két, egymással hosszú ideje harcban álló család fiataljainak halálával végződő, számos irodalmi előképpel rendelkező, eredetinek ezért egyáltalán nem nevezhető történetben Rómeó Júliáék erkélyén vall szerelmet. Így a legendás író által a világ kulturális térképére felhelyezett észak-olasz város az 1930-as évek derekán fogta magát, és úgy döntött:
a helyiek szerint a művet ihlető kalapkészítő család, a del Cappellók XIII. századi gyökerű villáját a tragédiában lévő részleteket alapul véve kell átalakítani,
kiszolgálva az utazók igényeit.
Wikimedia Commons A ház belső udvar felőli arca 1889-ben.
A meglepően rossz állapotú Via Cappello, azaz Kalapos utcai ház akkor már hosszú évtizedek óta egy márványtáblát hordott a kapuja mellett, belső udvarában pedig Júlia állítólagos síremléke feküdt. Ez azonban távolról sem volt elég, így Antonio Avena (1882-1961) tervei szerint azt teljesen átalakították, sőt, a tragédiában említett erkélyt
egy múzeumi raktárban lapuló XIV. századi márványkoporsó töredékeivel díszítették fel.
A munkák végül 1941-re értek véget, a tömegek kedve azonban ezután még közel három évtizeden át nem jött meg az idegenforgalmi hivatal mellett a hatvanas évek hajnalán még magánlakásokat is rejtő ház meglátogatásához.
A nyerstégla-burkolatú, gótikus kapuzattal a környezete felé néző házhoz érkezők számát végül Franco Zeffirelli 1968-as mozifilmje növelte ugrásszerűen – a forgatáson használt ágy most a falak közt kialakított múzeumban látható. Sőt, sokan pusztán azért érkeztek, hogy az udvarban 1972-ben elhelyezett Júlia-bronzszobor jobb mellét megérintve bevonzzák a szerelmet, vagy épp némi pénzért cserébe beléphessenek a házba, hogy az erkélyen képet készíthessenek magukról.
Már a századfordulón tudták, hogy nincs valóságalapja
A város által 1905-ben megvásárolt, korábban fogadóként, a századfordulón azonban már csak vásárcsarnokként, valamint a postakocsik elé fogott lovak istállójaként használt, rossz állapotú házról sokan már az adásvétel után tudták, hogy semmi köze sincs Rómeó és Júlia történetéhez, sőt, egy helyi újságíró többrészes, a száraz tényeket közlő cikksorozatba is kezdett. Ezt végül nem tudta azonban befejezni, hiszen előbb a városi tanács viselkedett vele gorombán, majd a felületet adó lap előfizetőinek száma csappant meg vészesen.
A valósággal ennek ellenére sokan tisztában voltak – a helyszínt egy évtizeddel a munkák megkezdése előtt, 1926-ban meglátogató Balla Ignác így mutatta be azt a Pesti Naplóban (1926. okt. 30.):
Elfogódó szívvel igyekeztem beosonni az öreg, bolthajtásos kapun, de amint beljebb kerültem az udvarba, […]egyszerre más szemmel kellett néznem Júlia házát […]: a színpadi díszletekről mindig tudtam, hogy hazudnak, — de hogy ennyire meghamisítsák a valóságot! Ez már sok! Iromba, dísztelen magas ház, szinte bérkaszárnya a Júlia háza. És az a bizonyos erkélyjelenet, na, az aligha eshetett meg itt a valóságban már csak azért sem, mert az egész háznak csupán a harmadik, a legfelsőbb emeletén van erkélye! És hogy onnan Júlia lehajolt volna szerelmes Romeojához! Ilyen légtornászi mutatványra még a legügyesebb akrobaták, a »levegő királynői« sem volnának képesek! És aztán hogy itt szerelmi jelenetet játszhatott volna el Romeo és Júlia! Ebben a kis uccácskában! Hiszen itt az ucca egyik oldaláról szinte át lehet nyúlni a másik felére, az egyik ablakból a másikba! Hogy itt, titkos és tiltott szerelmekről suttogtak! Anélkül, hogy a Capuleti család többi tagjai erről tudomást ne vettek volna azon nyomban! Bocsánat, de akkor nemcsak a Capuleti-családnak, hanem az egész háznak, sőt az egész uccának süketnéma-intézetnek kellett lennie!
Az udvar pedig? Én istenem, tipikusan vidéki olasz városok házainak udvara. De minden poézis nélkül. Kis, fecskefészekszerű, ütött-kopott alkotmányok a falakhoz tapadva, amelyeknek rendeltetését jobb nem firtatni. Rozsdás vasrácsok az ablakokon. Valami fészerszerű helyiségben ócska batárok maradványai. Egy bognármester műhelye. Az egyik zugban pedig nyergesmester toldozgatja a hátasparipák mindinkább kihaló fajának díszeit. Körül lőtte feketeruhás öregasszonyok gyülekezete, nyelvük fürgén pereg és a lágy venetoi dialektusban egészen bizonyos, hogy nem Shakespeare-ről beszélnek.
A nem épp rendeltetésszerű használatból eredő kopások miatt 2014-ben lecserélt szobor szomszédságában ajándékboltot és kávézót, a látogatók üzeneteivel, a Levelek Júliának (2010) bemutatója óta tömegesen feltűnő leveleivel, vagy épp használt rágóival teli paneleket – ezeket néhány éve még szimplán a házfalra helyezték –, illetve néhány száz szerelemlakatot is találunk, hogy mindenki biztos lehessen benne:
épp egy, a tömegturizmus által felfújt helyen jár,
ahová sokszor már tavasszal sem lehet sorban állás nélkül bejutni.
Aki mégis megbirkózik a szinte állandó tömeggel, és kifizeti a hat eurós belépőjegyet, azt gyanúsan XX. századi bútorok, valamint évszázadosnak tűnő, de valójában alig harminc éve született freskók várják.
The post Tömegek látogatják Rómeó és Júlia történetének állítólagos helyszínét, pedig az a világ első modern turistacsapdája first appeared on 24.hu.
