Székely Kriszta: Eddig egy nagyon szabad ember voltam, mostantól pedig nem leszek az. De ezt vállaltam
Máté Gábor egy májusi interjúban fogalmazott így a Katona élén töltött időszakáról: „Röviden, küzdelmes tizenöt év volt. Nem olyan időszak, amikor bárki színházigazgató szeretne lenni.” Te miért szeretnél most színházigazgató lenni?
Tényleg nagyon úgy tűnhet, mintha én most színházigazgató akarnék lenni, pedig valójában nem erről van szó; az én felfogásomban ez egy munkafolyamat következő állomása. Tíz éve vagyok szerződésben a Katona József Színházzal, és ennél is több ideje dolgozom itt különböző dolgokon: asszisztensi feladatoktól kezdve a mostani kinevezésig. Ahogy mondani szokás, pincétől a padlásig ismerem ezt a helyet. Ebbe nőttem bele művészként, itt tanultam a társulattól, itt lettem felnőtt, aztán szépen lassan bizonyos értelemben vezető. Inkább úgy mondanám, hogy ezért a helyért és ezért a közösségért szeretnék felelősséget vállalni. Azt gondolom, hogy képes vagyok ennek a terhét és nehézségét vinni – persze nyilván az örömét és a jókedvét is vágyom.
De nem úgy született meg bennem ez az elhatározás, hogy akkor most mindenáron színházigazgató akarok lenni, mindegy, csak egy színházat adjanak, amit igazgatni lehet. Ez az én élettörténetemben egy folyamat része, a következő fejezet, és alapvetően sok munka eredménye.
Könnyebb egy ilyen nagy múltú, nagy presztízsű színházat „megörökölni”, mintha mondjuk egy kevésbé ismert színház vezetését vennéd át, vagy épp, hogy nagyobb kihívás?
Nem így gondolkodom a Katonáról. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy milyen nagy múltú és nagy presztízsű intézmény, de ennek a történetnek én magam is része voltam az elmúlt tíz évben, mint alkotó, mint ennek a presztízsnek a formálója. Más lenne ide kívülről besétálni. Az ilyen típusú, a Katona nimbuszával kapcsolatos félelmeimet én még 2015-ben éltem át, amikor idekerültem alkotóként. Akkor valóban azt éltem meg, hogy „úristen, micsoda elődök után kell most a nagyszínpadon előadást rendeznem”. Ez a gondolat megfogalmazódhatna ugyanígy az igazgatás kapcsán az alapítókról és Máté Gáborról is, de most inkább azt érzem, hogy organikus része vagyok a színház múltjának, és bízom benne, hogy a jövőjének is. Arról nem is beszélve, hogy egy remek csapat lesz a társam ebben az időszakban, nem egyedül kell mindenhez is értenem. Hamarosan nyilvános lesz a pályázat, amiből kiderülnek a csapat új tagjai. Köszönettel tartozom az együtt gondolkodásért már most is mindenkinek – különösen Szabó-Székely Árminnak.
2015-ben szerződtél a Katonához, 2021 óta pedig a Művészeti Tanács tagja is vagy – ha nem is ilyen mértékben, de eddig is volt ráhatásod a színház működésére. Van, amin mégis változtatnál jövő februártól igazgatóként?
Azt gondolom, hogy a Katona alapvetően egy nyitottságra törekvő hely, de ezt a nyitottságot lehet még tágítani. Szeretném, ha több területről érkező művész tudna itt együtt dolgozni, ha lennének olyan fúziók, amik eddig csak kicsiben, bátortalanabbul tudtak megvalósulni. Szeretném például, ha többet dolgoznánk zenészekkel, nemcsak egy-egy előadás kísérő részeként, hanem olyan közös előadásokon, amiket műhelymunka előz meg. Szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni a fizikai színházra, koreográfusokra – sok Hodworks körül (Hód Adrienn által 2007-ben alapított, a hazai és a nemzetközi kortárstánc-színtéren is aktív együttes – a szerk.) dolgozó alkotó megfordult már nálunk, de ez a kör is tágulni és komolyodni fog. Szeretném, ha a Katona kilépne a falai közül, ha a színház kimozdulna ebből az épületből. Tervezünk együttműködni például a Placcc Fesztivállal, de csatlakozott a csapatunkhoz Oltai Kata is, akinek már korábban is voltak különböző művészeteket, a várost és társadalmi kérdéseket összekötő projektjei. Az egyik nagy és hosszú távú kezdeményezésem, hogy a Katona visszataláljon az európai kulturális életbe. Ez nyilván bonyolult és időigényes feladat, de szerintem ezeknek az előadásoknak nemcsak a Kárpát-medencében van helyük. Tehát elsősorban a nyitás, pontosabban a tovább nyitás a cél, és minél intenzívebben felszippantani a tehetséget. Az újítások másik része pedig azzal kapcsolatosan fogalmazódik majd meg, hogy jobb munkahellyé válhasson a Katona, nem csak a művészeti dolgozók számára.
Azt is gondolom, hogy ma már muszáj egy színháznak folyamatosan keresnie magát. Nagy kihívás, hogy mit tudnak ezek az intézmények a fiataloknak kultúra téren kínálni úgy, hogy ne a TikTokot és egyebeket próbáljuk behozni, de ennek a világnak a nyelvén, kellően komplexen tudjunk megszólalni. Ez lesz most a mi legnagyobb dolgunk.
Azt is Máté Gábor mondta, hogy „mivel a Katona többször is céltáblája volt a kormány és a kormánymédia támadásainak, nem maradhatunk csendben, reagálnunk kell a közéleti és kulturális eseményekre.” Te mit gondolsz erről, mennyire kell a színháznak a közéletről szólnia?
A Katona mindig is egy megfigyelő, kritikus színház volt a körülötte történő dolgokkal kapcsolatban. Nagyon szeretném, ha ez folytatódna, ha ugyanúgy tudnánk az éppen privilegizált közegre rámutatni, mint mondjuk a marginalizált csoportokra felhívni a figyelmet. A színháznak szerintem kötelessége folyamatosan vitatkozni a jelennel, és megpróbálni értelmezni azt, valamiféle keretet nyújtani.
Nyilván nem feladata a Katonának napi szinten követni, ami a közéletben történik, de a folyamatok lényegét mindenképpen fel kell tárnunk, és vizsgálódnunk kell, oldalaktól függetlenül.
Nemrég a Pride mellett az Örkény István Színház testületileg is kiállt – egészen konkrétan a rendezvény színpadán is. A Katonánál nem merült fel ilyesmi?
The post Székely Kriszta: Eddig egy nagyon szabad ember voltam, mostantól pedig nem leszek az. De ezt vállaltam first appeared on 24.hu.
